Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
(Reményik Sándor: Csendes csodák)
A hagyományos forgatókönyv szerint zajlott május 4-én a Szent István Sportiskolában a ballagás… Szólna így egy unalmas tudósítás. De minden évben máshogy fúj a szél, másfajta virágillat bűvöli el érzékeinket, mert máshoz szólnak a búcsúzó szavak. Huszonhat kedves iskolatárs ballagott végig a Főiskola ódon lépcsőin a virágba öltöztetett falak közt.
A 11.-esek nevében Sápi Henrietta a közös emlékeket idézte meg, Csirmaz Regő a gyakorlóiskola gyökeret és erőt adó erejéről szólt: „Nevelt titeket a szépre, a jóra, és olyanokra is, hogy egy kulcscsomóban mindig tudd, hogy melyik az a kulcs, ami egy reszeléssel vagy két reszeléssel nyitja a szertár ajtaját. Megtanultátok a szelektív gyűjtés és szelektív hallás minden erejét, hiszen ökoiskola vagyunk. Bár, ha biológia órán a nyuszi szót halljátok, még mindig mindenki odafigyel, hiszen soha nem tudhatjátok, kinek szól.”
Szabó Flanna a 12.-esek nevében köszönt el a gimnáziumtól: a diáktársaktól, tanároktól, megköszönve munkájukat. Köszönetet mondott a szülőknek és osztályfőnöküknek, majd az összetartozás erejének hitével zárta beszédét: „a bizonyítvány, a diploma csupán egy papír, a pénz és az anyagi dolgok nem a legfontosabbak. Az élet csodája ezeknél sokkal többet jelent, mégpedig a szeretetet és a tiszteletet más emberek iránt. Amikor majd eljön az idő és visszatekintünk az életünkre, nem azt fogjuk nézni, hogy milyen munkánk vagy hány autónk volt, hogy mindig a legújabb Iphone volt-e a kezünkben. Hanem azt, hogy kik vettek körül, és elég szeretetet adtunk-e nekik. Fontos, hogy a búcsú után se szakadjunk el végleg egymástól! Gondoljatok arra, hogy négy év alatt olyan mély barátságokat kötöttetek, amelyek elkísérnek további utunkon! A gimnázium közösségéhez való tartozás évek múlva is azt jelenti majd, számítanak Rád és számíthatsz másokra.”
Pomázi Imréné intézményvezető az új lehetőségekre, az élet nehéznek tűnő, de legszebb időszakára hívta fel a ballagók figyelmét.
Az ünnepélyes zászlóátadás, a végén a lufik elengedése mind a ceremónia részei. Mégis másképp szólt a fanfár, máshogy lobogott a zászló, más úton repültek fel a léggömbök. Mert a búcsúzás a 12. a-tól és nekik osztályfőnöküktől, Nagyné Sipos Mariannától, egyszeri és megismételhetetlen.
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
(Reményik Sándor: Csendes csodák)
A hagyományos forgatókönyv szerint zajlott május 4-én a Szent István Sportiskolában a ballagás… Szólna így egy unalmas tudósítás. De minden évben máshogy fúj a szél, másfajta virágillat bűvöli el érzékeinket, mert máshoz szólnak a búcsúzó szavak. Huszonhat kedves iskolatárs ballagott végig a Főiskola ódon lépcsőin a virágba öltöztetett falak közt.
A 11.-esek nevében Sápi Henrietta a közös emlékeket idézte meg, Csirmaz Regő a gyakorlóiskola gyökeret és erőt adó erejéről szólt: „Nevelt titeket a szépre, a jóra, és olyanokra is, hogy egy kulcscsomóban mindig tudd, hogy melyik az a kulcs, ami egy reszeléssel vagy két reszeléssel nyitja a szertár ajtaját. Megtanultátok a szelektív gyűjtés és szelektív hallás minden erejét, hiszen ökoiskola vagyunk. Bár, ha biológia órán a nyuszi szót halljátok, még mindig mindenki odafigyel, hiszen soha nem tudhatjátok, kinek szól.”
Szabó Flanna a 12.-esek nevében köszönt el a gimnáziumtól: a diáktársaktól, tanároktól, megköszönve munkájukat. Köszönetet mondott a szülőknek és osztályfőnöküknek, majd az összetartozás erejének hitével zárta beszédét: „a bizonyítvány, a diploma csupán egy papír, a pénz és az anyagi dolgok nem a legfontosabbak. Az élet csodája ezeknél sokkal többet jelent, mégpedig a szeretetet és a tiszteletet más emberek iránt. Amikor majd eljön az idő és visszatekintünk az életünkre, nem azt fogjuk nézni, hogy milyen munkánk vagy hány autónk volt, hogy mindig a legújabb Iphone volt-e a kezünkben. Hanem azt, hogy kik vettek körül, és elég szeretetet adtunk-e nekik. Fontos, hogy a búcsú után se szakadjunk el végleg egymástól! Gondoljatok arra, hogy négy év alatt olyan mély barátságokat kötöttetek, amelyek elkísérnek további utunkon! A gimnázium közösségéhez való tartozás évek múlva is azt jelenti majd, számítanak Rád és számíthatsz másokra.”
Pomázi Imréné intézményvezető az új lehetőségekre, az élet nehéznek tűnő, de legszebb időszakára hívta fel a ballagók figyelmét.
Az ünnepélyes zászlóátadás, a végén a lufik elengedése mind a ceremónia részei. Mégis másképp szólt a fanfár, máshogy lobogott a zászló, más úton repültek fel a léggömbök. Mert a búcsúzás a 12. a-tól és nekik osztályfőnöküktől, Nagyné Sipos Mariannától, egyszeri és megismételhetetlen.
